Kalandom a burgonyával
Talán
8 éves lehettem, amikor a mama kórházba került, így sokat voltam egyedül
otthon. Gondolkodtam, hogy a család tagjai, Apukám, Pistabátyám, és Nagyapám
mit fognak ebédelni, mivel ugye csak én voltam otthon, és én még nem tudtam
főzni...
Kitaláltam, hogy majd én nem hagyom éhezni a férfinépséget, hát hoztam a pincéből krumplit, vöröshagymát, megtisztítottam, megmostam, az ujjam is elvágtam egy kicsit ..és jó apróra összekokázva feltettem főni. Azt már láttam, hogy vöröshagymát kell aprítani, és olvasztott zsírba kell megdinsztelni, rá pirospaprikát tenni, és ezután következett a krumpli .. ja és egy kis víz is meg só.. eddig eljutottam, közben amíg felkészítettem az ebédünket, a tűz a sparhertben majdnem kialudt.
Még jó, hogy apukám egy egész hétre való gújtóst bekészített a kisszobájába. Végülis a tűz meggyulladt, a krumpli megfőtt, de nagyon csodálkoztam, hogy a krumpli olyan kis kocka volt mint ahogy összevágtam..
Amit a mama főzött, abban a krumpli szeletek szép hosszúak voltak, teljesen letaglózott, hogy az én krumplim, nem olyan, mint a mamáé, nem úszkálnak a piros szaftos lében. Még pityeregtem is ezen, így talált rám apukám... Nagyon meglepődött, hogy nekiálltam főzni, és meg is dícsért. Csakhogy én nem is örültem a dícsérő szavaknak zokogásba törtem ki.. Nagyot nézett, hogy mi a bajom, ott vígasztalgatott, mire kiböktem, hogy az én paprikás krumplimban nem úszkálnak a kis csónakok, mint a mamáéban... Aztán a térdére ültetett és elmesélte, hogy nem a lábosban alakul át a krumpli kis csónakká, hanem olyanra kell vágni. Ezután némi utánaízesítés után megebédeltünk, közben hazaért a család, és mindenki dícsérgetett, milyen ügyes vagyok.. persze akkor az arcukon a kis huncut mosolyt nem is vettem észre. Később mikor nagyobbacska voltam már, mesélgették, milyen bátor dolog volt tőlem, hogy neki mertem állni az egésznek.. De azért lelkem mélyén örültem, mert mindig szerettem volna segíteni, dehát nem nagyon engedték. Akkor kezdődött el valami, ami a gasztrovilág felé terelgetett. A mamának is elmesélték, hogy már van, aki kisegíti, ha beteg, van aki ebédet főz a családnak. Én egy kicsit büszke is voltam, mert mondták is, hogy egy kis érzékem van a főzéshez...
Ezután már folyamatosan főzögettem, na nem nagy dolgokat, csak mindíg amit el tudtam késziteni, tanulgattam lassan.. Később már teljes ebédek kenyérsütés meg egyebek is szóba jöttek.. Végül is a hobbymmá vált a főzés..
Kitaláltam, hogy majd én nem hagyom éhezni a férfinépséget, hát hoztam a pincéből krumplit, vöröshagymát, megtisztítottam, megmostam, az ujjam is elvágtam egy kicsit ..és jó apróra összekokázva feltettem főni. Azt már láttam, hogy vöröshagymát kell aprítani, és olvasztott zsírba kell megdinsztelni, rá pirospaprikát tenni, és ezután következett a krumpli .. ja és egy kis víz is meg só.. eddig eljutottam, közben amíg felkészítettem az ebédünket, a tűz a sparhertben majdnem kialudt.
Még jó, hogy apukám egy egész hétre való gújtóst bekészített a kisszobájába. Végülis a tűz meggyulladt, a krumpli megfőtt, de nagyon csodálkoztam, hogy a krumpli olyan kis kocka volt mint ahogy összevágtam..
Amit a mama főzött, abban a krumpli szeletek szép hosszúak voltak, teljesen letaglózott, hogy az én krumplim, nem olyan, mint a mamáé, nem úszkálnak a piros szaftos lében. Még pityeregtem is ezen, így talált rám apukám... Nagyon meglepődött, hogy nekiálltam főzni, és meg is dícsért. Csakhogy én nem is örültem a dícsérő szavaknak zokogásba törtem ki.. Nagyot nézett, hogy mi a bajom, ott vígasztalgatott, mire kiböktem, hogy az én paprikás krumplimban nem úszkálnak a kis csónakok, mint a mamáéban... Aztán a térdére ültetett és elmesélte, hogy nem a lábosban alakul át a krumpli kis csónakká, hanem olyanra kell vágni. Ezután némi utánaízesítés után megebédeltünk, közben hazaért a család, és mindenki dícsérgetett, milyen ügyes vagyok.. persze akkor az arcukon a kis huncut mosolyt nem is vettem észre. Később mikor nagyobbacska voltam már, mesélgették, milyen bátor dolog volt tőlem, hogy neki mertem állni az egésznek.. De azért lelkem mélyén örültem, mert mindig szerettem volna segíteni, dehát nem nagyon engedték. Akkor kezdődött el valami, ami a gasztrovilág felé terelgetett. A mamának is elmesélték, hogy már van, aki kisegíti, ha beteg, van aki ebédet főz a családnak. Én egy kicsit büszke is voltam, mert mondták is, hogy egy kis érzékem van a főzéshez...
Ezután már folyamatosan főzögettem, na nem nagy dolgokat, csak mindíg amit el tudtam késziteni, tanulgattam lassan.. Később már teljes ebédek kenyérsütés meg egyebek is szóba jöttek.. Végül is a hobbymmá vált a főzés..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése